A féligazság

teljes hazugság - mondják. S valóban:

Ha tényleg

beszélgetni akarsz valakivel, akkor a dialógus kiindulópontjának ajánlom.

Kényszeríteni

ugyan lehet, de sok esetben nem célrevezető.

Ha tehát tanítani akarunk valakinek bármit is, de őt az nem érdekli...

50 után

Amióta az eszemet tudom, nagy szellemi sikernek tartottam, ha meg tudtam valakit győzni valamiről, amit igaznak és fontosnak tartottam.

Lassan be kell látnom, hogy az ilyen „siker” jobban múlik az igazságra nyitott befogadón, mint az érvelőn és leginkább magának az Igazságnak köszönhető.

Ezért saját meggyőzőképességem, illetve mások meggyőzhetősége helyett egyre fontosabbnak tartom,

hogy vajon engem meg lehet-e még győzni bármiről is,

azaz meg van-e még bennem a képesség, hogy - mások jogos érvelésére figyelve és azt megértve - kész legyek túllépni a saját „igazamon” az Igazság felé.

Remélem, igen. :)

Párbeszéd vagy kerekasztal?

A televíziós kerekasztal beszélgetések jellemzően azt üzenik: nincs igazság. Legalábbis olyan, tőlünk függetlenül is létező igazság nincs, amelyet mindannyian megismerhetünk.

A kerekasztal körül mindenkinek van egy „igazsága”, amelyet képvisel, de ezek az „igazságok” egymástól függetlenek, olyanok, mint a kis kockasajt cikkelyek a kerek dobozban: külön-külön becsomagolva sorakoznak egymás mellett.

Ha hinnénk abban, hogy létezik igazság, akkor annak megismerésére törekednénk, akár egy kerekasztal körül ülve is. Ha elfogadnánk létezését, akkor az mértékül szolgálhatna.

Ehelyett az órákig elhúzódó beszélgetések után a – szerkesztő szándéknak megfelelően kiválasztott – meghívottak felkelnek, és legközelebb ugyanúgy folytatják, mert nem jutottak közelebb se az igazsághoz, se egymáshoz.

Ezért jobb a pár-beszédes, mint a kerekasztalos szituáció.
Talán a középkori egyetemeken ezért is rendeztek "disputákat" a vélemények ütköztetésére és nem kerekasztal köré ültek a vitázó felek.

Ma azonban sokszor nincs választási lehetősége annak, aki nem a teljes hallgatást választja és valamit azért mégis csak szeretne elmondani abból, amit igaznak tart: akár még a római pápa is találhatja magát olyan helyzetben, ahol ő egy (a valójában cél nélkül) versengő vélemények képviselői közül.
Sajna, úgy tűnik, ez van.

Ötvenedik születésnapommal érkező

egyik ajándék, hogy egyre jobban látom: volt, amiben tévedtem.

Ajándék az is, hogy ennek ellenére sem változott a meggyőződésem az Igazság létezéséről, megismerhetőségéről, de azt már tapasztalatból tudom, hogy bárki, bármikor tévedhet.

A kivétel, Róma püspökének a bizonyos kitüntetett pillanatokban érvényesülő, csodálatos tévedhetetlensége, szintén óvatosságra intő figyelmeztetés: csak ő, csak akkor csalatkozhatatlan, de mindenki más tévedékeny, tehát olykor téved is.

Ráadásul, miközben egy igazság van, akár több, egymást kizárónak tűnő állítás is érvényes lehet rá. Tehát nem is minden, felületes értelmezésben tévedésnek látszó álláspont mond ellent valójában az igazságnak.

Ja, és ha én lassacskán beláttam ezt, akkor okkal bízhatunk abban, hogy mások - most még talán túlságosan is harciasan vitázó lelkek - szintén szelidülnek majd az idő múlásával. :) 

Tövisek közé...

és a  tövisek elfojtották.

Ennek eszköze lehet a félig igaz üzenetek hangos napirenden tartása.

Az ókori görögök

tudták már, hogy a látszat (doxa) szinte mindig csal.