A magányról

szívesen elmondok most valamit, amit Miszori Zoltán atyától tudok.

Ha ránk nehezedik a – sokszor épp családjainkban, közösségeinkben megélt – magányosság, akkor azt nem csak nehéznek érezzük,

de talán még az Isten barátaihoz méltatlan, elkerülendő tapasztatlatnak is tartjuk.

A magányt valami olyan értelmetlen szenvedésnek gondoljuk,

melyet az önző emberek vonnak magukra.

Zoli atya viszont úgy látta, hogy a magány megszenvedése összefér az Isten és ember iránti szeretettel.

Azért nem volt pl. TV-je, mert tudatosan le akart mondani arról a társaságról, melyet egy ilyen médium kínál az utóbbi évtizedek magányos emberének.

Az ilyen lemondásra – mint mondta – a magány elfogadása tesz képessé.

Ma hét éve,

hogy Miszori Zoltán atya átköltözött.
Életszentség hírében.
Rendben, de...

Miért nem engedte a Mindenható, 

hogy még néhány évtizedig folytassa gyümölcsöző lelkipásztori életét itt, közöttünk, értünk?

Igen, sokunk (önző?) nézőpontjából úgy tűnik, hogy még maradnia kellett volna, 

hogy bátorítson, tanácsot adjon..., hogy itt legyen még velünk, nekünk.

Miért?

Ugyanaz a kérdés, mely nyilván őt is megkísértette.

De ő nálunknál nagyobb hittel tudta megválaszolni magának és nekünk: barátságban maradunk és Odaátról is segítő támaszunk marad, a hitet próbáló rejtett, de a korábbinál még hatékonyabb módon.