Adventi gondolatnak

szánom:

Csak a fékezéshez (mértéktartáshoz beszédben, tevékenykedésben, stb.) erő kell.

50 után




Amióta az eszemet tudom, nagy szellemi sikernek tartottam, ha meg tudtam valakit győzni valamiről, amit igaznak és fontosnak tartottam.

Lassan be kell látnom, hogy az ilyen „siker” jobban múlik az igazságra nyitott befogadón, mint az érvelőn és leginkább magának az Igazságnak köszönhető.

Ezért saját meggyőzőképességem, illetve mások meggyőzhetősége helyett egyre fontosabbnak tartom,
hogy vajon engem meg lehet-e még győzni bármiről is,
azaz meg van-e még bennem a képesség, hogy - mások jogos érvelésére figyelve és azt megértve - kész legyek túllépni a saját „igazamon” az Igazság felé.

Remélem, igen. :)


Jó, de nem hízelgő pásztor.


A legendás olasz műsorvezető, Pippo Baudo maga mondja, hogy mikor felkereste Pió atyát, az megkérdezte tőle: “A hited, vagy a kíváncsiságod hozott ide?”

Ő őszintén válaszolt: “A kíváncsiság.”

Erre a szent: “Akkor menj innen!”

Párbeszéd vagy kerekasztal?

A televíziós kerekasztal beszélgetések jellemzően azt üzenik: nincs igazság. Legalábbis olyan, tőlünk függetlenül is létező igazság nincs, amelyet mindannyian megismerhetünk.
A kerekasztal körül mindenkinek van egy „igazsága”, amelyet képvisel, de ezek az „igazságok” egymástól függetlenek, olyanok, mint a kis kockasajt cikkelyek a kerek dobozban: külön-külön becsomagolva sorakoznak egymás mellett.



Ha hinnénk abban, hogy létezik igazság, akkor annak megismerésére törekednénk, akár egy kerekasztal körül ülve is. Ha elfogadnánk létezését, akkor az mértékül szolgálhatna.
Ehelyett az órákig elhúzódó beszélgetések után a – szerkesztő szándéknak megfelelően kiválasztott – meghívottak felkelnek, és legközelebb ugyanúgy folytatják, mert nem jutottak közelebb se az igazsághoz, se egymáshoz.

Ezért jobb a pár-beszédes, mint a kerekasztalos szituáció.
Talán a középkori egyetemeken ezért is rendeztek "disputákat" a vélemények ütköztetésére és nem kerekasztal köré ültek a vitázó felek.
Ma azonban sokszor nincs választási lehetősége annak, aki nem a teljes hallgatást választja és valamit azért mégis csak szeretne elmondani abból, amit igaznak tart: akár még a római pápa is találhatja magát olyan helyzetben, ahol ő egy (a valójában cél nélkül) versengő vélemények képviselői közül.
Sajna, úgy tűnik, ez van.


A magányról

szívesen elmondok most valamit, amit Miszori Zoltán atyától tudok.

Ha ránk nehezedik a – sokszor épp családjainkban, közösségeinkben megélt – magányosság, akkor azt nem csak nehéznek érezzük,
de talán még az Isten barátaihoz méltatlan, elkerülendő tapasztatlatnak is tartjuk.
A magányt valami olyan értelmetlen szenvedésnek gondoljuk,
melyet az önző emberek vonnak magukra.



Zoli atya viszont úgy látta, hogy a magány megszenvedése összefér az Isten és ember iránti szeretettel.
Azért nem volt pl. TV-je, mert tudatosan le akart mondani arról a társaságról, melyet egy ilyen médium kínál az utóbbi évtizedek magányos emberének.

Az ilyen lemondásra – mint mondta – a magány elfogadása tesz képessé.

Ma hét éve,

hogy Miszori Zoltán atya átköltözött.
Életszentség hírében.
Rendben, de...



Miért nem engedte a Mindenható, 
hogy még néhány évtizedig folytassa gyümölcsöző lelkipásztori életét itt, közöttünk, értünk?

Igen, sokunk (önző?) nézőpontjából úgy tűnik, hogy még maradnia kellett volna, 
hogy bátorítson, tanácsot adjon..., hogy itt legyen még velünk, nekünk.

Miért?

Ugyanaz a kérdés, mely nyilván őt is megkísértette.
De ő nálunknál nagyobb hittel tudta megválaszolni magának és nekünk: barátságban maradunk és Odaátról is segítő támaszunk marad, a hitet próbáló rejtett, de a korábbinál még hatékonyabb módon.


Miért szivárvány színű

az angyal szárnya?



Mondhatnám, hogy mert már a középkorban is ilyen színűre festette Fra Angelico az angyalok szárnyát. De, ha ennél kicsit hosszabb érvelést is elviselsz tőlem, akkor mondom tovább:

Az Egyház jelképei iránti tiszteletünkkel az Egyház – jelképek által is kifejezett – igazságaiba vetett hitünket fejezzük ki.

Baj lenne, ha bármelyik ősi, az Egyház által megszentelt jelképet megtagadnánk azért, mert a világ esetleg „más” jelentést ad neki.

A kereszt jelképével élünk akkor is, ha van, aki nevetségesnek tartja annak üzenetét.
A kereszt nekem akkor is a megváltás jele kell, hogy legyen, ha a világ csak egy bitófát lát benne.
Számomra akkor is az Isten szeretetének szimbóluma, ha vannak, akik bálványimádásnak bélyegzik e jelkép használatát.

Ugyanígy nagy hiba lenne pl. „pártpolitikai megfontolásból” megtagadni a vörös színt, mely az Egyházban és a keresztény kultúrában a Szentlélek tüzének és a vértanúságig áldozatot hozó szeretetnek a jele.

Sok-sok régi szimbólummal kapcsolatban ér minket ez a kísértés: ha a világ is felhaszálja, elhasználja, tartalmát kiüresíti, akkor mi félretesszük, esetleg meg is tagadjuk.

A Noé bárkája fölött megjelenő szivárvány az isteni irgalom örök jele akkor is,
ha kevésbé maradandó ideológiák is kölcsönveszik egy kis időre.



(Az itt megválaszolt kérdés előzménye, hogy Angelico szárnyai sokszor színesek, mint a szivárvány.)