A lelked

szabadsága belül van, ha van.

Élő dialógus

személyek között. Ez az, amit a lelkünk szomjazik.

Melegek házassága?

Gondolataink képtelenek igazak maradni,

ha zavarosak a használt szavak.
És viszont.

Egy szó valódi értelmének érdekében azonban

csak akkor mondható bármi is, ha

az érvelés minden további fogalma is jól érthető, tartalma és köre nem elmosott.

(A fogalom köre az, amire vonatkozik, tartalma pedig azon fogalmi jegyek összessége, melyek a fogalom körébe tartozó "tárgyra" igazak. Minél tartalmasabb egy fogalom, annál szűkebb körű.)

Ezért nehéz például a házasság fogalmáról beszélgetni úgy,

hogy közben az sem tiszta, hogy ki az „ember”,

vagy mit értünk „szeretet” alatt.

Miért mondjuk például kereszténynek azt, ami nem az,

vagy szabadságnak azt, ami szolgaság?

Miért kell fejlődésnek nevezni minden változást?

És így tovább.

A gondolat nélküli harcos vitát én félretenném,

és az alapoktól kezdeném a közös gondolkodást.

Feltéve, ha van, aki a gondolkozásra vállalkozik,

és az elvárásokhoz torzult fogalmak helyett

kész használni az eszét.

(A fenti néhány sor nem keres választ az azonos nemű párok együttélésével kapcsolatos erkölcsi és jogi kérdésekre, sőt e kérdések felvetése se állt most szándékomban. „Csupán” az értelmes dialógushoz nélkülözhetetlen tiszta fogalmak iránti igényemet fejeztem ki, mely a társadalmi diszkurzus sok más területen is nagyon hiányzik.)

Olykor az együgyű Sancho Panza szerepében

érezhetjük magunkat olyan felebarátaink körében, 

akik Cervantes Don Quijote-jára hasonlítanak, 

akik a józan megfontolások, a valósággal való bátor szembenézés és az okos cselekvés helyett 

inkább a nem-gondolkodás, az óriásoknak képzelt szélmalmokkal folytatott indulatos harc útját járják, s ezt – szomorú – másoknak is ajánlják.

„Ebben a pillanatban Don Quijote és fegyverhordozója előtt harminc-negyven szélmalom tűnt fel a láthatáron. Don Quijote boldogan kiáltott oda Sanchónak:

- Látod, barátom, a szerencse még jobban kedvez ügyünknek, mint ahogyan valaha is álmodni mertük volna! Látod-e ott az óriások csapatát? Megküzdök velük, és megfosztom őket életüktől. Ami zsákmányra így szert teszünk, azzal megvetjük gazdagságunk alapját, és bizonyára üdvös dolgot mívelünk, ha ezt a gonosz fajzatot kiirtjuk a föld színéről.

- Hol vannak itt óriások? - kérdezte Sancho Panza.

- Itt előttünk. Közülük nem egynek vagy két mérföldnyire is megnőtt a karja!

- Vigyázzon, uram - szólt Sancho -, nem óriások azok, hanem szélmalmok, amiket pedig nagyságod karoknak vél, azok a vitorlák, azok hajtják a malomkövet, benn a malomban!

- Rajtad is meglátszik - kiáltott megvetően a lovag -, hogy semmiféle jártasságod sincs a lovagi dolgokban. Óriások ezek, barátom! De ha félsz, akkor menj az utamból, és imádkozz, míg én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom velük.

E szavakkal megsarkantyúzta Rocinantét, és hiába kiabált utána, hiába esküdözött neki Sancho, hogy amiket meg akar támadni, azok szélmalmok, nem pedig óriások, Don Quijote szentül hitte, hogy óriásokkal áll szemben, és minél jobban közeledett hozzájuk, annál inkább hitte az egész káprázatot.

- Ne meneküljetek, gyáva népség! - kiáltotta. - Ne fussatok! Csak egyetlenegy magános lovag akar bajt vívni veletek!

E pillanatban enyhe szellő támadt, és a nagy vitorlák forogni kezdtek.

- Hiába hadonásztok! Ha több karral fenyegettek is, mint az óriások királya, akkor is meglakoltok!

És most erős akarattal szíve hölgyének, Dulcineának ajánlotta magát, segítségét kérte e nagy veszélyben, majd sisakrostélyát mélyen arcára eresztve, dárdáját rohamra szögezte, s a rozoga Rocinantétól nem is várható és meglepő sebességgel nekirontott a legközelebbi szélmalomnak. Dárdájával beleszúrt az egyik vitorlába, de a szél ekkor éppen erősen hajtotta, a forgó vitorla darabokra törte a dárdát, a lovast és a lovat magasra emelte, majd úgy földhöz teremtette őket, hogy meg se nyekkentek.

Sancho gyorsan odanyargalt szamarán, és elszomorodottan látta, hogy ura akkorát esett, hogy mozdulni se tud.

- Hát nem mondtam, uram, hogy nem óriások ezek, hanem szélmalmok! Csak az nem látja ezt, akinek magának is ilyen van a fejében!

- Hallgass, barátom, semmi sincs jobban alávetve a sors szeszélyének, mint a harci mesterség. De tudod mit gondolok? És bizonyára ez az igazság! A bölcs Freston, aki nemrég könyvtárszobámat és könyveimet rabolta el, az változtatta szélmalmokká ezeket az óriásokat is, hogy így megfosszon legyőzésük dicsőségétől. Annyira gyűlöl engem! De gonosz mesterkedése végül mégsem diadalmaskodik jó kardomon!

- Az ég segítsen minket! - szólt halkan Sancho. Talpra állította valahogy a lovagot, felsegítette Rocinantéra, pedig annak sem volt egyetlen ép porcikája már. Csöndesen kocogtak tovább az úton.”