érezhetjük
magunkat olyan felebarátaink körében,
akik
Cervantes
Don Quijote-jára hasonlítanak,
akik
a józan megfontolások, a valósággal való bátor szembenézés és az okos cselekvés helyett
inkább a nem-gondolkodás, az óriásoknak
képzelt szélmalmokkal folytatott indulatos harc útját járják, s
ezt – szomorú – másoknak is ajánlják.
„Ebben
a pillanatban Don Quijote és fegyverhordozója előtt
harminc-negyven szélmalom tűnt fel a láthatáron. Don Quijote
boldogan kiáltott oda Sanchónak:
-
Látod, barátom, a szerencse még jobban kedvez ügyünknek, mint
ahogyan valaha is álmodni mertük volna! Látod-e ott az óriások
csapatát? Megküzdök velük, és megfosztom őket életüktől. Ami
zsákmányra így szert teszünk, azzal megvetjük gazdagságunk
alapját, és bizonyára üdvös dolgot mívelünk, ha ezt a gonosz
fajzatot kiirtjuk a föld színéről.
-
Hol vannak itt óriások? - kérdezte Sancho Panza.
-
Itt előttünk. Közülük nem egynek vagy két mérföldnyire is
megnőtt a karja!
-
Vigyázzon, uram - szólt Sancho -, nem óriások azok, hanem
szélmalmok, amiket pedig nagyságod karoknak vél, azok a vitorlák,
azok hajtják a malomkövet, benn a malomban!
-
Rajtad is meglátszik - kiáltott megvetően a lovag -, hogy
semmiféle jártasságod sincs a lovagi dolgokban. Óriások ezek,
barátom! De ha félsz, akkor menj az utamból, és imádkozz, míg
én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom velük.
E
szavakkal megsarkantyúzta Rocinantét, és hiába kiabált utána,
hiába esküdözött neki Sancho, hogy amiket meg akar támadni, azok
szélmalmok, nem pedig óriások, Don Quijote szentül hitte, hogy
óriásokkal áll szemben, és minél jobban közeledett hozzájuk,
annál inkább hitte az egész káprázatot.
-
Ne meneküljetek, gyáva népség! - kiáltotta. - Ne fussatok! Csak
egyetlenegy magános lovag akar bajt vívni veletek!
E
pillanatban enyhe szellő támadt, és a nagy vitorlák forogni
kezdtek.
-
Hiába hadonásztok! Ha több karral fenyegettek is, mint az óriások
királya, akkor is meglakoltok!
És
most erős akarattal szíve hölgyének, Dulcineának ajánlotta
magát, segítségét kérte e nagy veszélyben, majd sisakrostélyát
mélyen arcára eresztve, dárdáját rohamra szögezte, s a rozoga
Rocinantétól nem is várható és meglepő sebességgel nekirontott
a legközelebbi szélmalomnak. Dárdájával beleszúrt az egyik
vitorlába, de a szél ekkor éppen erősen hajtotta, a forgó
vitorla darabokra törte a dárdát, a lovast és a lovat magasra
emelte, majd úgy földhöz teremtette őket, hogy meg se nyekkentek.
Sancho
gyorsan odanyargalt szamarán, és elszomorodottan látta, hogy ura
akkorát esett, hogy mozdulni se tud.
-
Hát nem mondtam, uram, hogy nem óriások ezek, hanem szélmalmok!
Csak az nem látja ezt, akinek magának is ilyen van a fejében!
-
Hallgass, barátom, semmi sincs jobban alávetve a sors szeszélyének,
mint a harci mesterség. De tudod mit gondolok? És bizonyára ez az
igazság! A bölcs Freston, aki nemrég könyvtárszobámat és
könyveimet rabolta el, az változtatta szélmalmokká ezeket az
óriásokat is, hogy így megfosszon legyőzésük dicsőségétől.
Annyira gyűlöl engem! De gonosz mesterkedése végül mégsem
diadalmaskodik jó kardomon!
-
Az ég segítsen minket! - szólt halkan Sancho. Talpra állította
valahogy a lovagot, felsegítette Rocinantéra, pedig annak sem volt
egyetlen ép porcikája már. Csöndesen kocogtak tovább az úton.”