szívesen elmondok most valamit, amit Miszori Zoltán atyától tudok.
Ha ránk nehezedik a – sokszor épp családjainkban, közösségeinkben megélt – magányosság, akkor azt nem csak nehéznek érezzük,
de talán még az Isten barátaihoz
méltatlan, elkerülendő tapasztatlatnak is tartjuk.
A magányt valami olyan
értelmetlen szenvedésnek gondoljuk,
melyet az önző emberek
vonnak magukra.
Zoli atya viszont úgy
látta, hogy a magány megszenvedése összefér az Isten és ember
iránti szeretettel.
Azért nem volt pl. TV-je,
mert tudatosan le akart mondani arról a társaságról, melyet egy
ilyen médium kínál az utóbbi évtizedek magányos emberének.
Az ilyen lemondásra – mint mondta – a magány elfogadása tesz képessé.