A televíziós kerekasztal
beszélgetések jellemzően azt üzenik: nincs igazság.
Legalábbis olyan, tőlünk függetlenül is létező igazság nincs,
amelyet mindannyian megismerhetünk.
A kerekasztal körül
mindenkinek van egy „igazsága”, amelyet képvisel, de ezek az
„igazságok” egymástól függetlenek, olyanok, mint a kis
kockasajt cikkelyek a kerek dobozban: külön-külön becsomagolva
sorakoznak egymás mellett.
Ha hinnénk abban, hogy
létezik igazság, akkor annak megismerésére törekednénk, akár
egy kerekasztal körül ülve is. Ha elfogadnánk létezését, akkor
az mértékül szolgálhatna.
Ehelyett az órákig
elhúzódó beszélgetések után a – szerkesztő szándéknak
megfelelően kiválasztott – meghívottak felkelnek, és
legközelebb ugyanúgy folytatják, mert nem jutottak közelebb se az igazsághoz, se egymáshoz.
Ezért jobb a
pár-beszédes, mint a kerekasztalos szituáció.
Talán a középkori egyetemeken ezért is rendeztek "disputákat" a vélemények ütköztetésére és nem kerekasztal köré ültek a vitázó felek.
Talán a középkori egyetemeken ezért is rendeztek "disputákat" a vélemények ütköztetésére és nem kerekasztal köré ültek a vitázó felek.
Ma azonban sokszor nincs
választási lehetősége annak, aki nem a teljes hallgatást választja és valamit azért mégis csak szeretne elmondani abból, amit igaznak tart: akár még a római pápa is találhatja
magát olyan helyzetben, ahol ő egy (a valójában cél nélkül)
versengő vélemények képviselői közül.
Sajna, úgy tűnik, ez van.
Sajna, úgy tűnik, ez van.