az a hely, ahová ne kellene elvinni az EVANGÉLIUMOT.
"Köszönöm neked, Zsanett, hogy volt bátorságod megosztani
valamennyiünkkel minden fájdalmadat, és olyan bátran tudtál bocsánatot
kérni. Mi mindent tanulhatunk a te bátor és alázatos magatartásodból!
Idézlek: „Bocsánatot kérünk mindazoktól, akiket vétkeinkkel
megsebeztünk”. Köszönöm, hogy emlékeztetsz erre a magatartásra, amely
nélkül embertelenné válunk. Mindannyiunknak bocsánatot kell kérnünk,
mindannyiunknak – elsõként nekem. Ez tesz bennünket emberré. E
bocsánatkérõ magatartás nélkül elvész annak tudata, hogy vétettünk, s
hogy így vagy úgy minden nap újra kell kezdenünk."
- Ferenc pápa szavai 2018. január 16-án egy santiagói nõi börtönben Zsanetthez, aki társnői nevében köszöntötte a Szentatyát
"Jézus arra hív, hogy hagyjuk el azt a leegyszerűsítő gondolkodást, mely
a világot jókra és rosszakra osztja, és lépjünk be abba a másik
erőtérbe, amelyben képesek vagyunk elfogadni a törékenységet, a
korlátokat, a bűnt is, és ezzel lehetőség nyílik az előbbre jutásra."
„...közöttetek sok édesanya van, és tudjátok, mit jelent életet adni. Öletekben életet hordoztatok, és világra hoztátok.
...
Ma egy ehhez nagyon hasonló kihívás áll elõttetek: újra életadásról van
szó. Ma az a feladatotok, hogy hozzátok világra a jövendõt.
Gyarapítsátok állandóan és segítsétek, hogy ki tudjon bontakozni. Nem
csak magatoknak, hanem gyermekeiteknek és az egész társadalomnak is. ”
"Ti, nõk, hihetetlen alkalmazkodó és továbblépési képességgel
rendelkeztek a legkülönbözõbb helyzetekben. Most a jövõt létrehozó
képességetekre hivatkozom. ...Arra a képességetekre, amely lehetõvé
teszi, hogy küzdjetek oly sok „eltárgyiasító” tényezõ ellen, amelyek a
személyt olyan dolgokká változtatják, amelyek végül megölik a reményt.
Mi nem dolgok vagyunk, hanem személyek, s mint személyhez, a
természetünkhöz tartozik a remény. Ne hagyjuk „eltárgyiasítani”
magunkat. Nem számok vagyunk, nem ilyen
vagy olyan számú fogvatartott vagyok, hanem nevem van, aki magában
hordozza a reményt, és világra akarja hozni a reményt.
A
szabadságtól való megfosztottság, ahogyan Zsanett helyesen mondta, nem
azonos az álmok és a remény elvesztésével. Igaz, hogy nagyon kemény,
fájdalmas, de nem jelenti a remény elveszítését. Nem jelenti az
álomnélküliséget."
"A szabadságtól való megfosztottság nem azonos a méltóságtól való
megfosztottsággal, nem ugyanaz. A méltóság érinthetetlen. Vigyázni kell
rá, gondozni kell, dédelgetni kell. Méltóságától senkit nem lehet
megfosztani."
"Ti meg vagytok fosztva a szabadságtól. Ezért kell küzdeni minden olyan
klisé vagy címke ellen, ami azt mondja, hogy nem lehet megváltozni, nem
érdemes változni, vagy hogy a végeredmény úgyis mindig ugyanaz. Ahogy az
argentin tangó mondja: „Folytasd csak, minden mindegy, odaát a pokolban
találjuk magunkat ...” De nem, nem mindegy minden, drága Nővéreim, nem!
Nem igaz, hogy a végeredmény mindig ugyanaz. A jobb holnapért tett
minden erőfeszítés – még ha olykor hiábavalónak is látszik – megtermi
gyümölcsét és elnyeri jutalmát."
"Az élet nem hátra tekintve, hanem előre nézve épül. Ma meg vagytok
fosztva a szabadságtól, de ez nem jelenti a végső állapotot. Semmiképpen
sem. Mindig elõre kell nézni, a távoli horizontra, a társadalom
normális életébe való visszatérése.
A jövõ nélküli büntetés, a jövő
nélküli elitéltetés nem emberi ítélet, hanem kínzás. Minden
büntetésnek, amelyet valaki elszenved, hogy törlessze adósságát a
társadalomnak, távlattal, az újra beilleszkedés távlatával kell
rendelkeznie, és nekem erre a visszailleszkedésre készülnöm kell.
Igényeljétek ezt magatoktól és a társadalomtól is. Mindig erre a
horizontra tekintsetek, mindig a normális társadalmi életbe való
visszailleszkedés álljon a szemetek elõtt. "
"Most a szívem Jézus szavaira is emlékeztet: „Aki közületek bűn nélkül
van, az vesse rá az első követ” (Jn 8,7) [a pápa hallja, hogy a
fogvatartottak közül többen vele együtt idézik Jézus szavait] … ezt jól
tudjátok! És tudjátok-e, mit mondok gyakran a homlíliában, amikor arról
szólok, hogy valamennyien hordozunk magunkban dolgokat –akár
gyengeségből, akár mert gyakran megbotlunk –, amelyeket nagyon
takargatunk? Azt mondom a hallgatóimnak: „Valamennyien bűnösök vagyunk,
mindannyiunknak vannak bűneink. Nem tudom, van-e itt valaki, akinek
nincsenek bûnei? Tegye föl a kezét …” [a Szentatya körbe nézve
folytatja] Nincs bátorsága senkinek fölemelni a kezét."
"... sokan kinevették Jézust, mert azt mondta, hogy a zsinagóga
elöljárójának a kislánya nem halt meg, hanem csak alszik. Kinevették
ezért. Jézus magatartása a gúnyolódókkal szemben példaértékû: bement a
szobába, ahol a kislány feküdt, megragadta a kezét és mondta neki:
„Kislány, mondom neked, kelj fel!” (Mk 5,41). Mindenki szerint halott
volt, Jézus számára nem.
...
Milyen jó, hogy vannak keresztények és jó akaratú emberek – bármiben hisznek, vallásosak vagy sem, de jó akaratúak
– akik követik Jézus lábnyomát, van bátorságuk belépni és kinyújtott
kézként fölsegíteni és mondani a halottnak gondolt testvérnek: Kelj fel!
Mondom neked: Kelj fel! Mindig kelj fel!
Valamennyien tudjuk, hogy a
börtönbüntetés gyakran, sajnos, fõként csak fenyítés, anélkül, hogy
megfelelő eszközöket adna a jövőhöz. Ez az, amit a reményrõl mondtam:
előre kell nézni, el kell indítani a visszailleszkedés folyamatát. Errõl
álmodjatok: a visszailleszkedésről. És ha ez az út hosszúnak tûnne,
tegyétek meg a lehetõ legjobbat, hogy rövidüljön. De mindig a
visszailleszkedésrõl legyen szó.
A társadalomnak kötelessége –
mondom: kötelessége! – hogy mindegyikteket visszafogadjon. Amikor ezt
mondom, hogy „mindegyikteket visszafogadjon”, kivétel nélkül
mindegyiktekre gondolok, mindegyiktek személyes viszailleszkedésére:
egyikteknek így, másiktoknak úgy, kinek hosszabb, kinek rövidebb idő
alatt; mindegyikteket személynek kell tekinteni, aki úton van a
visszailleszkedés felé.
...
A közbiztonságot nem az egyre
nagyobb ellenõrzés biztosítja, hanem a megelõzés, a munka, a nevelés és
az erõsödõ közösségi élet."
- Ferenc pápa szavai 2018. január 16-án egy santiagói női börtönben
(forrás: catholicsat.com)